Hírek

Egy jó embertől búcsúzunk

Ez év május 13-án nagy veszteség érte a józsai közösségeket. Életének 66. évében elhunyt Pásztor Ferencné Irénke, a helyi civil közösség meghatározó alakja, akinek a temetése június 29-én lesz.

Különösen nagy fájdalommal búcsúzik tőle az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesület, amelynek hosszú ideig klubvezető helyettese volt, majd 2015. januárjától a közgyűlés az egyesület elnökének választotta. Elnökként is ambiciózus és fáradhatatlan munkájával vitte tovább, s előbbre az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesületben a teendőket.

Búcsúznak tőle a 2010-ben alapított Józsai Polgárőrség tagjai, amelynek aktív tagja volt. A SZEM mozgalom lelkes szervezőjeként sokat tett a bűnözés megelőzéséért, a közbiztonság fenntartásáért.

Gyászolják az Alsójózsai Nótakör tagjai, akikkel sok fellépésen szerepeltek, és a Nótakör vezetőjeként aktív részt vállalt a műsorok összeállításában, a szervezési feladatokban.

Búcsúznak tőle a DMK Józsai Közösségi Házának munkatársai, a Józsai Könyvtár dolgozói, és a helyi civil szervezetek.

psztorn_500_500

Búcsúzik tőle Balázs Ákos alpolgármester aki sok éven át dolgozott vele önkormányzati képviselőként az Alsójózsai Nyugdíjas Egyesület támogatásán és a polgárőr munka erősítésén.

Fáradhatatlanul dolgozott a település kulturális életének gazdagításán. A kapcsolattartást a közösségi házzal, a nyugdíjasés egyéb társadalmi szervezetekkel kiváló szinten működtette, látta el. Nagyon szerette ezt a társadalmi munkát végezni. Szerette az embereket, időseket, fiatalokat egyaránt. Ő az, aki minden erejével a közösségért dolgozott, és még betegen is csak munkálkodott.

Súlyos betegségében a nehezen, de csendesen viselt szenvedései után, életének 66. évében örökre megpihent, a súlyos kór legyőzte őt.

Tisztelettel búcsúzunk Tőle.  Nyugodjon békében, emlékeinkben megőrizzük, hálásan gondolunk vissza rá. Szeretteinek vigasztalódást kívánunk.

temets_700_700

Gazdag múltat épített - mindig előre nézve

A búcsú mindig egy korszak végét, valaminek a lezárását jelenti. Azért megrendítő, mert tudjuk, akitől, amitől búcsúzunk, az már visszavonhatatlan, és már csak az emlékeinkben térhet vissza. Nehéz kimondani: Pásztor Ferencné Irénkétől búcsúzunk – most nemcsak a nyári szünet idejére, hanem a végső alkalommal.  

Mire tanított bennünket Irénke egész életében? Hogy a búcsú olyan, mint egy küszöb, amin átlépve egy másik világba kerülünk. És ott, abban a másik világban, a másik élethelyzetben is meg kell állnunk a helyünket. Fiatalon ő is azt gondolta az életről, mint mi, valamennyien: a párjával családot alapítanak, építkeznek, nagy szeretetben nevelik a gyerekeiket, idős korukban boldogan sétálgatnak az állatkertben az unokáikkal, mesélnek nekik a régi időkről, majd a dédunokáikat ringatják a karjaikban. Az életük egyenes mederben halad a végtelen óceánja felé. Ki ne tervezné így az életét? De mindez egy pillanat alatt összeroppant, mint a talpunk alatt az üres csigaház. Ki tudja, hogy a férje halálát sorscsapásnak vagy a véletlenek szerencsétlen egybeesésének tekintette - sohasem volt alkalmunk erről beszélgetni. Hívta a tettvágy és a kötelesség.

El kellett búcsúznia a régi életétől, egyedül folytani a gyerekek nevelését, felvállalva a gondoskodó, kenyérkereső apa szerepét is. Majd őket is el kellett búcsúztatni, a maguk útjára engedni őket, és gondoskodó szeretettel fordulnia idős, beteg szülei felé, tudva, hogy egyszer őket is el kell engednie. Talán ez a sok búcsúzás tette olyan emberré, hogy gondolatban mindig a jövőn munkálkodjon. Mindig tervezett, még nyugdíjba vonulása után is azon igyekezett, hogy hasznossá tegye magát mások javára. A jövőn munkálkodott, nem is akárhogyan! Mindent alaposan, átgondoltam megtervezett, ügyelve a legkisebb részletekre is. Határtalan lelkesedéssel, fiatalos lendülettel vetette magát a közösségi munkába, a rendezvények, ünnepségek, kirándulások, házassági évfordulók, születésnapok, névnapok megszervezésébe, az adminisztrációs teendőkbe, a pályázatok megírásába a nyugdíjas klubban. A munkásságát Bolyai János szavaival jellemezhetném: „Semmit se szeressek félig csinálni, vagyis a tökély előtt megelégedni”. Tudta, hogy egyszer mindentől el kell búcsúznunk, és amit magunk mögött hagyunk, annak tökéletesnek kell lennie, hogy szívesen emlékezzünk rá. Sosem végzett félmunkát, inkább rááldozta az éjszakáit is, hogy minden a legjobban sikerüljön. Fáradhatatlanul dolgozott az idei farsang előkészítő munkálataiban, súlyos betegen is.

De eljött az idő, amikor érezte, közel a végső búcsúzás. Leült az asztal mellé, és írni kezdett:

„Rövid életutam…”

 Még ekkor is a jövőre gondolt, hogy hamarosan át kell lépnie az utolsó küszöböt, és nem mehet üres kézzel, ha felvételét kéri az angyalok seregébe. Egész életét tette a kezükbe, egy levélben összesűrítve: ez vagyok, ezt tettem másokért – családomért, embertársaimért. Ezt a küzdelmes, másokért munkálkodó életutat viszi magával egy másik világba, de nekünk is hagy búcsúajándékot. Itt hagyja nekünk a közös élmények emlékét, amiért egész életében dolgozott. Nagyon köszönjük, Irénke, soha nem feledjük! Nyugodj békében!

Sz. M.